Mözsi kálvária

A mözsi kálvária, és a stációk

Mint általában, a keresztény szobrok, kálváriák, keresztek esetében a németek, svábok lakta településeken a német hagyományok alapján készültek. Majd később ezt vették át a zömében magyar lakosú falvak is. Így van ez Mözs esetében is. Az útszéli szobrok, kálváriák, keresztek állításának szokása a megyénkben a XVIII. század elején vette kezdetét, és egészen a XIX. század végéig tartott. A legkorábbi szobor minden valószínűség szerint a tolnai Nepomuki Szent János szobor. Ezt a rajta lévő címer tanúsága szerint Wallis gróf állíttatta, tehát még 1732 előtti, mert ekkor a gróf eladja a tolnai birtokát Apponyi Lázárnak. Ez a korai dátum figyelmet érdemel, mivel Pesten is csak néhány évvel korábban emelik az első Nepomuki szobrot.

Ahhoz hogy megértsük mért volt szükség ennyi, a vallásukhoz kötődő szoborra, keresztre, kálváriára, templomra, kápolnára stb. a XVIII. századi és a XIX. századi keresztény embert kell megértenünk. A napi ritmusát az imák és a harangzúgások, az egész évet pedig az egyházi ünnepek osztották szakrális ciklusokká. Lakóhelyének pedig térbeli szakrális hierarchiája volt, amit a templom, a Szentháromság, a kápolnák, a kálvária és a szentek szobrai határoztak meg. Jeles ünnepeken, körmenetek alkalmával pedig külön is felkeresték ezeket a szent jeleket, és meghatározott szertartás keretében megerősítették a velük való kapcsolatot.

A települések szakrális központja természetesen maga a templom volt. A település belterületén Szent Flórián és Nepomuki Szent János szobra volt a leggyakoribb. Szent Jánost gyakran tették hidakra, vizek közelébe is, hiszen ezek védőszentje is volt. János mellett a falvakban megtaláljuk még Bálint, Sebestyén, Rókus és Antal szobrát is. A Mária oszlopoknak nincs helyi hagyománya, csak Fácánkerten van egy naivabb változata. Máriát viszont gyakran tették a keresztek talapzatához. Néhány németek lakta településen Strass Kapelle-ket, az utca vonalába beépített kis kápolnát is találunk. Ez a szokást néhány magyar faluban is átvették, sok ilyen emlék maradt fenn például a keresztény jámborságáról elhíresült Sióagárdon. Ezek a kápolnák ugyan szerény felszereltségűek jobbára csak század elei értéktelen gipszszobrok és olajnyomatok alkotják berendezésüket, de néprajzi szempontból mindenképpen figyelemre méltók. 

A településből kivezető utak mentén, a faluszéleken, a határban találjuk a kereszteket és Szent Vendel szobrait, a szőlőhegyeken pedig Szent Orbánt. Egyes helyeken kisebb kápolnákat is állítottak ezeknek a szenteknek. A Kálváriák stációsorai általában a falvak fölötti dombokra kerültek.

Nincs ez másként Mözs esetében sem, a mözsi kálvária a temető szomszédságában egy kis dombon kapott helyet. Nem messze tőle a helyi TSZ területe fekszik, közvetlenül pedig szántóföldek határolják. A kálvária a temető mellett futó földes úton közelíthető meg. Mint már említettem állíttatói Németországból betelepített svábok voltak. Krisztus keresztjén az 1840-es évszám látható, ami nagy valószínűséggel a kálvária felszentelésének időpontja. Hosszú évtizedek alatt a régi, pléhre festett képek, a stációfülkék, keresztek nagyon tönkrementek, ezért a falu lakosai, az időközben Németországba visszatelepült németekkel közös gyűjtésbe kezdtek, s ennek eredményeképp jöhetett létre az egész kálvária felújítása. A stációfülkéken lévő névtáblákon látható, mely személyeknek és családoknak köszönhető a 2008-ban elkészült rekonstrukció.

Imsós

Az Imsósi félsziget és az Imsósi erdő története

Ebben a bejegyzésben egyazon területre vonatkozóan két jelentős történést szeretnék bemutatni. Egyrészt a paksi dunai szakasz szabályozásának következtében létrejövő változásokat. Pontosabban az Imsósi félsziget, majd egy rövid ideig sziget, ma pedig már csak az Imsósi erdő területére vonatkozóan. Másrészt a Rákóczi szabadságharc idején Bottyán János e területen építet 1705-ben a Dunántúlra vezető hídfőállását. E sáncok maradványai láthatók ma is az Imsósi erdő területén, ill. itt tekinthetjük meg Vak Bottyán kopjafáját is. A legenda szerint egykoron a kopjafa helyén állott tábori sátra. 

Az imsósi erdő a Bottyán hegyről.

Paksi ürge-mező

Paks, ürge mező

Az 1999 óta védett, 242 hektár kiterjedésű Paksi Ürge-mező a Dél-Mezőföld Tájvédelmi Körzet része, a város pereméhez közel található nyílt homoki gyepekkel, kisebb buckák közti láprét-foltokkal tarkított legelő. A homokvidékek buckái között időszakos pangóvizes vízfelületeket találunk, amelyek az aszályos években kiszáradhatnak. A változatos felszínű táj eredeti vegetációja mára erősen átalakult. A homokterületek természetes növénytakaróját az 1960-as évek erőszakosan telepített akác- és fenyőültetvényei szorították ki. Szerencsére azonban a nagyarányú természetátalakítási folyamatok ellenére is még jelentős az értékes vegetáció aránya. Bizonyítják ezt az itt fellelhető növény és állatfajok, melyek közül sok védett (26 faj!), mely országosan is ritka. A láprétek ritka madarai a réti tücsökmadár és a haris, míg a homokgyepeken parlagi pityer, vagy a színpompás gyurgyalagok vadásznak rovarokra. A vidék egyik legismertebb rágcsálója a szintén védett ürge. Az elmúlt időszak betelepítési programjának köszönhetően populációja jelentősen megerősödött. Természetes ellenségei közé tartoznak a tájvédelmi körzet területén fészkelő ragadozó madarak, melyek közül kiemelkedik a hazánkban ritka kerecsensólyom előfordulása. Szép állományban tenyészik az apró nőszirom, a homoki árvalányhaj, a homoki vértő, az agárkosbor, továbbá az állatvilág képviselői, a sisakos sáska, a zöldes gyöngyházlepke is megtalálhatók. Paks város közelsége miatt a védett gyepen sajnos számtalan emberi hatás mutatja nyomait. A természeti értékeket nem tisztelő autósok, motorosok, lovak, és quadosok a gyepen rengeteg illegális nyomvonalat tapostak, sok a kisebb-nagyobb homokkitermelés, a szemetelés. A tájképet a számtalan légvezeték is rombolja. A láthatólag sok természetkárosítás mellett még így is az Ürge-mező az egyik legtermészetesebb formában fennmaradt homokpuszta a Dunántúlon.

Nepomuki Szent János szobor (Tolna)

A tolnai Nepomuki Szent János szobrok

Mióta blog írásra adtam a fejem, próbálok nyitott szemmel járni. Olyan értelemben, hogy jártamban keltemben figyelem mi rejthet potenciális lehetőséget, mi szolgálhat egy újabb bejegyzésem témájául. A minap Tolna központjában jártam ügyintézés okán, mikor is elhaladtam az Árpád utca végénél lévő Nepomuki Szent János szobor mellett. Ekkor jött a gondolat, hogy pár kép, és egy rövid leírás erejéig megemlékeznék történetéről, és szorítsak neki pár bitet a blogomon. Tolna, Tolna megye névadó városa egykoron fontos dunai kikötő és halász város volt. Így egy íly mértékben a vízhez kötődő város esetében érthető hogy tolnán két szobrot is állítottak. A régebbi a Hősök terén áll, az újabb a volt tolnai révnél. A szobrok állítása a XVIII. század végén válik tömegessé, elsősorban a németek lakta falvakban. A XVIII. század végére azonban a magyar falvakban is elterjed. (Regöly, Báta) A XVIII. század végén Nepomuki Szent János volt a legnépszerűbb szent. Kultusza azonban a XIX. század elején hirtelen hanyatlani kezd. A XIX. század derekától már csak elvétve állítanak neki szobrot. (Sióagárd, tolnai rév). A kő keresztek állításnak szokása csak a XIX. század elején lett általános, és jobbára a falusi kőfaragó mesterek készítették ezeket az emlékeket. Baranya és Tolna német lakosságát zömmel a mecseknádasdi kőfaragók láthatták el keresztekkel, szobrokkal.